Szépek voltak a mondókák, még szebbek a betlehemes énekek, a Mennyből az angyal meg a Pásztorok, pásztorok kezdetű, no meg a többi, amely szerencsére máig is fölcsendül a karácsonyi miséken. Emlékszem, valósággal versengtek a kis ködmönökbe, bekecsekbe vagy éppen hosszú kocsisbundákba bújt alkalmi csapatok: melyikük ismer több versszakot a dalokból, s kiknek a betleheme sikeredett szebbre. Jóska, az aranykezű uradalmi gépész vitte el a pálmát: az ő „csapata” olyan betlehemmel kopogtatott karácsony táján a portákon, amelyben a jászol mögött és a szalmát helyettesítő faforgács alatt apró izzó világított, a lámpaelem ott lapult a betlehem vékony deszkapadlója alatt, még elmés kapcsolót is bütykölt hozzá. Persze, fizetség is járt a betlehemeseknek. Nagy sértés lett volna abban az időben néhány pengővel honorálni fáradságukat, az alma, a dió, az édesség azonban kijárt nekik. A felnőttek egy kupica pálinkával vagy pohár borral koccintottak és kívántak egymásnak boldog karácsonyt. Vidékenként változott a betlehemes játékok szövege, dramaturgiája. Sajnos, ez a szép népszokás is kezd kimenni a divatból. Pedig valamikor a magyar betlehemek és betlehemi játékok Európa élvonalába tartoztak. Tanúsítja ezt az a kiállítás is, amelyet a budapesti Néprajzi Múzeum anyagából Szigethi Dóra rendezett a római Magyar Akadémián. A Hungarofest Kht. merész ötlete volt a betlehemi népszoká-sok római bemutatója: közismert ugyanis, hogy a betlehemek építésében, a hagyományok ápolásában és továbbfejlesztésében éppen Itália az éllovas. A betlehemezés kutatói szerint a kis Jézus születésének helyszínét a jászollal, az elmaradhatatlan szamárral és az ökörrel, a három királlyal, Máriával és Józseffel, az ácsmesterrel először Assisi Szent Ferenc fabrikálta 1223-ban. A XV. és XVI. században már az egész félszigeten elterjedt a karácsonyi jászolépítés gyakorlata. Voltak vidékek, ahol a templomokban óriási barlangot építettek, benne a kisded szülőhelyéül szolgáló istállóval, a jászol körül pedig pásztorokkal, bárányokkal egészült ki a hódolók köre. Nem hiányozhatott a magasból a fényes üstökös, amely máig hozzátartozik a betlehemek képi világához. Ami a méreteket illeti, Olaszországban a legkülönbözőbb nagyságú betlehemek épültek. A XVII-XVIII. században Genovában és Nápolyban szinte iparággá nőtte ki magát a miniatűr, lakásokba szánt betlehemek készítése éppúgy, mint a nagy kiterjedésű, életnagyságú alakokkal benépesítetteké. Ezeket köztereken, templomokban vagy éppen pályaudvarokon állítják föl az adventben, s vízkeresztig - január 6-áig -, vagyis négy-öt héten át hirdetik készítőik művészi fantáziáját és nem utolsósorban hagyománytiszteletét. Nápoly egyik látványossága, turisztikai nevezetessége a S. Gregorio Armeno, a betlehemkészítők utcája. Már az 1400-as években faragtak itt fából különböző nagyságban háromkirályokat, Máriát és Józsefet, kis Jézust. Néhány évtizeddel később változtattak az alapanyagon: fa helyett márványból készültek a figurák. Az 1700-as évektől új divat hódít: capodimontei porcelánból elevenednek meg a betlehemek „főszereplői”. Készítőik arra is figyelmet fordítanak, hogy a királyok, a pásztorok és a többiek arckifejezése életszerű legyen. Hozzátartozik az olasz betlehemek hagyományához, hogy sok helyen karácsony ünnepén élőképben is megelevenítik Jézus születését. Ebben is versengenek egymással a városok, mint ahogy abban is, hogy melyikük büszkélkedhet ezekben a hetekben a legszebb betlehemmel. Gyapay Dénes