A Napi Gazdaság csütörtöki számának cikke

− Mit tehet a kormány, a GVH vagy az MNB az ellen, hogy a monopol- vagy erőfölényes helyzetben működő szolgáltatók visszaélnek a helyzetükkel?

− E tekintetben a legtöbbet az ármegállapító hatóság teheti azzal, hogy olyan, a közérdeknek megfelelő árakat és díjakat állapít meg, amelyek csak a valóban indokolt költségnövekedésekre és persze tisztességes profitra nyújtanak fedezetet. Ha az említett szolgáltatók visszaélnének erőfölényes helyzetükkel, akkor annak vizsgálatára a GVH jogosult. Az MNB-nek ebben nincs szerepe.

− A jegybank növekedési hitelprogramjának lehet-e hatása a hitelpiaci árakra és a piaci struktúrára, például a verseny erősítésén keresztül?

− A jegybank növekedési hitelprogramja kedvező hatást gyakorolhat a hitelpiaci árakra, csakúgy, mint a tavaly augusztus óta csökkenő jegybanki alapkamat. A pénzpiaci struktúra is javulhat, többek között akkor, ha a kedvezőbb kamatozású hitelek korábban felvett drágább kölcsönöket váltanak ki, ami a bankrendszer pozícióját javíthatja, hiszen jelentősen csökkenhet a nem teljesítő hitelek állománya. Természetesen arra nincs mód, hogy a bankok visszaéljenek a helyzettel az olcsóbb hitelek folyósítása során. Azt az MNB szankcionálja.

Rezsimváltás az inflációban

− Az új inflációs rezsim valószínűleg csak fokozatosan válik teljessé, hiszen a magas államadósság és a nulla közeli növekedési potenciál miatt az inflációt generáló fiskális eszközök (például áfaemelés, jövedékiadó-emelés) veszélye sokáig fennmarad. Mi adhat garanciát a jegybanknak, hogy a gazdaságpolitika többet nem fogja mesterségesen felpörgetni az inflációt?

− Ami − megítélésem szerint − az inflációt érintő rezsimváltás kezdetét jelzi, az az, hogy a tárgyévben belépett, a termelői és a fogyasztói árak együttmozgását biztosító hatósági árintézkedések az összfogyasztói árszínvonal növekedési ütemét a 2002−2009 közötti évi átlagos 0,9 százalékról a rezsicsökkentés nélkül is (!) 0,5 százalékra mérsékelték 2010−2013 között. A monetáris politika az egyszeri, egyedi eseményeken, mint például az indirektadó-emelések (ilyenek a jövőben is lehetnek), áttekint, hiszen azt vizsgálja, hogy az előrejelzési horizonton teljesülhet-e az inflációs cél, ami jelenleg 3 százalék. Az energia és az infrastrukturális szolgáltatások azonban éppen azok a jószágok, amelyeknek az inflációs "várakozásokban" mind a termelés, mind a háztartások kiadásai tekintetében kitüntetett szerepük van. Ha a következő években is folytatódik a szigorú kormányzati magatartás mind a hatósági árak, mind a költségvetési politika tekintetében, akkor ez fenntarthatóvá teheti a magyar infláció történetében 2010-ben megkezdődött rezsimváltást. 2012-ben is sor került az árszerkezetet érintő pénzügyi intézkedésekre, amelyek a fogyasztói árszínvonal éves átlagos 5,7 százalékos növekedési ütemét 2,4 százalékkal terhelték meg. E nélkül tehát az infláció már a múlt évben 3,3 százalékos lehetett volna. Erre azonban a kiemelt prioritást élvező cél érdekében került sor, hogy a költségvetési hiányt a GDP 3 százaléka alá lehessen szorítani.

A rezsimváltás inflációs szempontból kedvező irányú hatást gyakorolhat a versenyszférában a bértárgyalásokra is. Amíg az elmúlt húsz évben az ajánlott béremelések mértékéről folytatott tárgyalások főként a megelőző időszakra visszatekintő inflációs adaton alapultak, 2013-ban már az előretekintő (a konvergenciaprogramban szereplő), jóval alacsonyabb (3,1 százalékos) növekedési ütem volt és lehetett a kiindulási alap. A versenyszférában most ez az ajánlás. 2014-ben pedig már ez lesz a visszatekintő (adaptív) adat, ami önmagában az infláció csökkenő trendjét vetíti előre.

− Miért ragadtak be ön szerint az inflációs várakozások Magyarországon?

− Azért, mert a magyar társadalom az elmúlt mintegy három évtizedben megszokta, hogy az árak tőle függetlenül emelkedhetnek − mert nincs rá befolyása −, viszont azokat részben vagy egészben a jövedelmekben kompenzálhatják. Ezért az árak emelkedésével szembeni tolerancia jóval nagyobb lett, mint más országokban. Ez a "tolerancia" azonban nem azonos a közgazdaságtanban használatos "várakozások" fogalmával.

− Mikor csökkenhet tartósan az hazai infláció?

− Az elmondottakból következik, hogy csak akkor csökkenhet érdemben a hazai infláció, ha szakítunk az elmúlt két évtized gyakorlatával. A kormány a hatósági árak esetében − a közérdeknek megfelelően − csak a valóban indokolt költségek áthárításához járul hozzá. A monopolisztikus, oligopolisztikus erőfölényes helyzetekkel szemben bátran vállalja a küzdelmet. Ezzel az erkölcsi tőkével felvértezve a bértárgyalásokon már felléphet a visszatekintő automatizmuson alapuló követelésekkel szemben. Ha ez több éven át így történik, akkor az emberek már nem lesznek olyan toleránsak az áremelésekkel szemben, így mérséklődhet az adaptív inflációs várakozás is.

− Az adaptív inflációs várakozások megtörésében a kormánynak és a jegybanknak együtt kellene működnie a munkaadókkal, munkavállalókkal, különösen ha újra növekedni kezd a gazdaság és vele nőhet az infláció. Ez viszont elvezet egy átfogó társadalmi-gazdasági megállapodás többször előkerült ötletéhez. Erről mit gondol?

− Természetesen a monetáris politika üdvözölne egy olyan, a kormány és a munkaadók, valamint a munkavállalók közötti megállapodást, amely értéknek tekinti a minél alacsonyabb nominális ár és bérszintek alapján megkötött egyezményt.

Nem a jegybank volt a főszereplő 2002−2010 között

− Mire lett volna még lehetősége az MNB-nek 2010 előtt, hogy megtörje a fiskális politika által gerjesztett ördögi kört?

− Véleményem szerint a 2002−2010 között folytatott gazdaságpolitika inflációt gerjesztő körülményei között nem volt az a monetáris politika, amely képes lett volna a fiskális politikával szembemenetelve elérni kitűzött inflációs célját. Ebben a történetben tehát nem a jegybank volt a főszereplő, hanem a kormány, illetve a fiskális politika, amely szabályosan annullálta az inflációs várakozások horgonyozhatóságát.

− A stabil inflációs pálya hogyan járulhat hozzá a növekedéshez?

− A tartósan alacsony infláció növeli a kiszámíthatóságot, és erősíti a gazdasági kalkuláció megbízhatóságát. Az alacsony inflációnak természetesen más kedvező hatása is lehet, például ösztönzi a megtakarításokat is.

− A monetáris döntéshozóknak nem kellene-e többet kommunikálniuk, hogy a piac is lássa, "mi van a fejükben" a döntéseknél?

− A verbális kommunikációnak adott esetben lehet érdemi hatása a piac magatartására. Ennek különösen akkor van jelentősége, ha a pénzpiacon sokkhatás érvényesül és hűteni szükséges a várakozásokat. A döntéshozó sem "inflálhatja" el azonban nyilatkozatait, mert adott esetben, amikor arra valóban szükség van, már nem lesz hatása annak, amit mond. A monetáris tanács a kamatdöntéseket követően részletes kommunikációt ad ki, amely minden hónapban meg is történik. Ha a pénzpiacon vagy az infláció tekintetében (az előrejelzési horizonton) nincs érdemi elmozdulás, akkor nem igazán kell újból és újból elismételni a közlemény tartalmát.

Most is készen áll a monetáris tanács

− A pénzpiaci környezet változása adhat-e új irányt a kamatpolitikának?

− A kamatdöntéseknél az inflációs cél mellett az ország pénzügyi stabilitását is szem előtt kell tartani, mint ahogy erre 2011 végén a jegybanki alapkamat kétszer 50 bázispontos emelése is példa volt. Akkor a kamatemelésre nem az inflációs veszély, hanem a pénzpiaci turbulencia miatt került sor. Ezzel kapcsolatban aktuálisan aggodalmas lehet, ha a Fed hirtelen elkezdené visszavonni eszközvásárlási programját. Az ugyanis az állampapírhozamok emelkedését és a forint gyengülését eredményezheti. Ez esetben természetesnek tartom, hogy a nagy jegybankoknak összehangoltan kell működniük és csak fokozatosan visszaszívni a pluszlikviditást. Ha a pénzpiaci körülmények alapvetően visszafordulnának, véleményem szerint a monetáris tanács készen áll a reagálásra, mint ahogy ezt az említett esetben is már megtette. A jegybanknak azonban sem kamat-, sem árfolyamcélja nincs. Pénzpiaci turbulencia esetén azonban a jegybanknak megvannak az eszközei a beavatkozásra.

− Ön 2012 augusztusában miért gondolta, hogy el lehet indítani a kamatcsökkentési ciklust, noha 2010 után voltak az árszerkezetet érintő fiskális intézkedések?

− 2010 után is sor került az árszerkezetet érintő pénzügyi intézkedésekre, de azok lényegesen kisebbek voltak, mint a megelőző időszakban, és nem egy hatalmas fekete lyukat igyekeztek betömni, hanem egy konkrét cél érdekében történtek, nevezetesen a 3 százalék alatti államháztartási hiány elérését célozták. Ez teljesült is. Várható volt, hogy a rezsimváltás miatt − amint az egyszeri, egyedi események kiesnek a rendszerből − az infláció magától leesik 3 százalék körüli mértékre. Ráadásul a középtávon csökkenő infláció a vállalatok alkalmazkodási kényszerével párosulva megtörhette a korábbi magas bérdinamikát, segítve a tartós dezinflációt. Magyarországon pedig a gyenge kereslet érdemben mérsékelte az inflációs nyomást. A múlt év őszén a költségsokkok másodkörös hatása egyre kevésbé volt kimutatható. A gazdaság potenciális növekedése ugyan csökkent, de a termelésbe bevonható kapacitások nem semmisültek meg, így a kihasználatlan kapacitás erősebb dezinflációs hatást fejthetett ki. Inflációs szempontból tehát az említett okok miatt − középtávon − már nem mutatkozott jelentős veszély. A pénzpiaci környezet pedig érdemben és tartósan javult. E kettő együttesen tette lehetővé a múlt év augusztusában a kamatcsökkentési ciklus elindítását.