„A róla kialakult képet még más anyagból gyúrták, mint a maiakat, sokkal kevésbé volt virtuális. Több mint negyven éven át járta a gitárjával a Kárpát-medence színházait, kultúrházait, kollégiumait, a fellépések után pedig gyakran másnap reggelig együtt volt a közönséggel. Ez rengeteg barátságot, összeveszést, történetet jelent” – fogalmazott az Indexnek Cseh András.

„Nemrég egy egész napon át vonatoztam, hogy elérjek Sepsiszentgyörgyre, de ott mintha távoli rokonokkal találkoztam volna. „Mikor itt járt Tamás…!” – és mesélték számomra ismeretlen emberek, hogy hol és mi történt vele, amikor például 1990-ben átjött énekelni, rögtön a forradalom után. Furcsa érzés volt. Más városokat is mondhattam volna, ahol még ma is valami élő emlékezet veszi körül, amit én is szívesen hallgatok, mert ráismerek. Persze minimális pátosz is van kialakulóban, azzal nem kell törődnöm, nem olyan ember volt” – mondta.

A különböző feldolgozásokról elmondta, hogy szerinte édesapja dalai a fellépésein, élőben működtek igazán. Cseh Tamás mielőtt felment a színpadra, minden előadás előtt hosszú pokoljáráson ment át. „Számára nem művészeti produkció vagy akármi volt ez az egész. Mostanában sokszor megnézek egy beregszászi koncerten készült felvételt, amelyet Romhányi András készített. Pontosan látszik és hallatszik rajta, mire gondolok. Időnként rendkívül jó színészek, művészek is éneklik a számait, lehet, hogy tehetségesebbek, talán még jobb emberek is, mint ő, de nekem sajnos nyálasak a dalok nélküle és az ő hozzáállása nélkül. Pár kivétel azért van, az egyik Másik János” – fogalmazott Cseh András.

Az interjúban felidézte néhány gyermekkori emlékét, beszélt arról is, hogy miért szeretett Kővágóörsön lenni, miért hallgatta titokban apja dalait, valamint arról is, hogy miről szól az indián álom.